Szabadság alatt egyre többen utaznak el valahova. Véleményem szerint, többségük turista, csak néhány közülük igazi utazó. Ezt olvasva valószínűleg többen csóválják a fejüket: két fogalom szinonima, lényegében ugyanaz a jelentésük. Szerintem, nagyon is érdemes megkülönböztetni azokat: csaknem egy világ választja el őket egymástól. A legtöbb ember azért utazik vakációra, hogy maga mögött hagyja a mindennapok fáradozásait, halmozza az élvezeteket – akár a luxust – és pihenjen. Az utazó viszont figyel, tanul az új világból, megpróbál alkalmazkodni ahhoz és fejlődni általa.
Én utazónak vallom magam. Úgy hiszem, utazónak lenni olyan lehetőség számunkra, hogy megtapasztaljuk a világunkat úgy, ahogy semmi más aktivitás nem teszi lehetővé. Hiszem, hogy így az utazás átváltoztat testi, lelki, spirituális és viselkedési értelemben egyaránt. Egyben valódi „rite de passage”, mert felgyorsítja a lelki érési folyamatokat, amelyeket egyébként csak az élet normatív kríziseiben élhetünk át. Lehetőség önmagunk megismerésére és a személyiségünk fejlesztésére is. A legbiztosabb módja, hogy a legtöbbet, legjobbat hozzuk ki magunkból.
Nem hiszek a reinkarnációban. De ha mégis létezik, akkor előző életemben biztosan Közép- vagy Dél-Amerikában éltem. Amikor ott járok, egyértelműen azt érzem, hogy otthon vagyok. Nem a kényelmet értem ezen (a rekreációt Ázsia jelenti számomra), hanem az egyértelműen ismerős érzést. Legutóbb Guatemalában jártam. Szokásomtól eltérően a turista tapasztalatokról olvastam előzetesen, amelyek figyelmeztettek a veszélyre, hangsúlyozták az ottani emberek barátságtalanságát a turisták felé és az olcsó életet.
Megérkezésünkkor az első útszakaszon a helyi vezetőnk egy indián volt. Sergio, aki büszkén „100%-ig maja származásúnak” vallotta magát. Első beszélgetésünknél nagyon udvarias, de távolságtartó (csaknem kimért) volt. Ez utóbbi számomra nem negatív, mert magam is hasonló személyiség vagyok. Egyetlen tény kapcsán csillant csak fel irányunkba a szeme érdeklődéssel, hogy Magyarországról jöttünk. Érdekelte a történelmünk, nyelvünk (ő négy nyelven beszél tökéletesen). Amikor bemutattam neki a magyarokat, történelmünket – ahogy én látom –, összehasonlítottam néhány vonásban az indiánok sorsával, érezhetően oldódott a kommunikációja és nyitottabb lett irányunkba.
Ahogy elindultunk az utunkra, tudakozódtam, hogy mire figyeljünk, mekkora a veszély, gyakori-e a gyilkosság – a turista beszámolók ezt hangsúlyozták. A válasza az volt, hogy a fővárosban magas ugyan a bűnözési ráta, de ne féljek, mert „a maják megvédenek”. Valóban, az egész együtt töltött idő alatt mindenütt teljes biztonságban éreztem magam, az értékeinket is nyugodtan rábízhattuk a helyiekre. Barátságosan közeledtek hozzánk, tudva, hogy Segiohoz tartozunk. Igazán csodálatos helyeket, embereket ismerhettünk meg.
Az utolsó este Sergio megkérdezte tőlem, hogy tetszett nekem Guatemala? Azt válaszoltam, hogy szerelmes lettem bele. Lenyűgözött az ottani emberek büszke identitástudata, tartása, de egyben kedvessége, értékrendje és igényessége. Sergio hangja megtelt érzelemmel, amikor kimondta a kimondta a köszönöm szót. Kezet nyújtott és ezzel búcsúzott: „ne felejtsd el Erika, hogy a maják mindig visszavárnak Téged.”
Talán mégis van reinkarnáció?!
A valódi utazás kapcsán „meztelenül” érkezel az ottani emberek közé. Ha valóban utazó vagy, nincs olyan „csomagod”, ami kiváltsághoz juttat. Önmagadért ítélnek meg, a valódi személyiségednek mutatnak tükröt. Rajtad áll, mennyit profitálsz ezekből, hogy aztán igazán gazdagon térj haza.
