Bevezető
Egy JAMA Network Open-ben megjelent új tanulmány azt vizsgálta, hogy különbözik-e a hyponatraemia kockázata az egyes második generációs antipszichotikumok (SGA-k) alkalmazása mellett. A hyponatraemia azt jelenti, hogy a vér nátriumszintje a normálisnál alacsonyabb, ami enyhe esetben fejfájást, hányingert vagy gyengeséget, súlyos esetben pedig zavartságot és görcsrohamot is okozhat.
Módszer
A kérdés klinikailag fontos, mivel az antipszichotikumokhoz társulhat nátriumszint-csökkenés, ami még enyhe formában is összefügghet hosszabb kórházi tartózkodással, rehospitalizációval és magasabb halálozással. Korábbi vizsgálatok alapján az SGA-k összességében kapcsolatba hozhatók hyponatraemiával, ugyanakkor az egyes készítmények közötti különbségekről kevés megbízható adat állt rendelkezésre. Az egyes második generációs antipszichotikumok mellett a kockázat eltérő lehet, ezért a kezelés során fontos lehet a vér nátriumszintjének ellenőrzése.
A kutatók két, egymást kiegészítő adatforrást használtak. Az amerikai FDA mellékhatás-bejelentési rendszerének (FAERS) 1997 és 2023 közötti adataiban a hyponatraemiával kapcsolatos jelentések gyakoriságát elemezték. Ezt egy japán egészségbiztosítási/egészségügyi adatbázison végzett retrospektív kohorszvizsgálattal egészítették ki. Utóbbiba olyan 18–69 éves betegek kerülhettek be, akiknél legalább 180 napnyi korábbi egészségügyi adat állt rendelkezésre, és a vizsgálat kezdetén nem volt korábbi antipszichotikum-használat vagy hyponatraemia.
Eredmények
A FAERS-adatokban az olanzapinhez viszonyítva több SGA esetében alacsonyabb volt a hyponatraemiával kapcsolatos bejelentési arány. Például az aripiprazol esetében a bejelentési esélyhányados (ROR) 0,29, a brexpiprazolnál 0,13, a lurasidonnál 0,19, a quetiapinnál 0,50, míg a risperidonnál 0,73 volt az olanzapinhoz képest. Fontos azonban, hogy a spontán mellékhatás-bejelentési rendszer adatai önmagukban nem alkalmasak a tényleges incidencia vagy az abszolút kockázat meghatározására, ezért ezeket elsősorban hipotézisgeneráló eredményként kell értelmezni.
A japán kohorszban a 180 napos követési idő alatt 366 betegnél (0,7%) alakult ki a vizsgálatban meghatározott hyponatraemia. Az incidencia legmagasabb a risperidon mellett volt (66,2 esemény/1000 személyév), ezt követte az olanzapin (54,8/1000 személyév), a perospiron (52,3/1000 személyév) és a quetiapin (41,5/1000 személyév). Az aripiprazol esetében 16,2, a brexpiprazol esetében 16,6 esemény/1000 személyév volt az incidencia. Ezek az értékek azonban nem tekinthetők egyszerű, közvetlen gyógyszer-összehasonlításnak, mivel az egyes kezelési csoportok betegei különbözhettek egymástól.
A kutatók ezért a különbségeket statisztikai módszerekkel, a mérhető háttértényezők figyelembevételével korrigálták. Az elemzés legfontosabb eredménye az volt, hogy az aripiprazol alkalmazása az olanzapinhoz képest szignifikánsan alacsonyabb hyponatraemia-kockázattal társult. A brexpiprazol esetében a kezdeti, korrigálatlan különbség a korrigált elemzésben már nem maradt statisztikailag szignifikáns. A többi vizsgált antipszichotikumnál a kutatók nem találtak statisztikailag szignifikáns különbséget az olanzapinhoz képest. Az érzékenységi elemzések összességében megerősítették a fő eredményt.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy az eredmények nem bizonyítják, hogy az aripiprazol önmagában okozza az alacsonyabb hyponatraemia-kockázatot. Retrospektív, megfigyeléses vizsgálatról van szó, ezért maradhattak olyan nem mért vagy nem megfelelően kontrollált tényezők, amelyek befolyásolták az eredményeket. A hyponatraemia kialakulását számos társbetegség – például cerebrovascularis, pulmonalis és daganatos betegségek –, illetve egyéb gyógyszerek, köztük antidepresszánsok és antiepileptikumok is befolyásolhatják.
Összefoglalás
A vizsgálat arra utal, hogy a hyponatraemia kockázata nem feltétlenül azonos az összes második generációs antipszichotikum esetében. A két adatforrás eredményei alapján az aripiprazol az olanzapinnel összehasonlítva alacsonyabb hyponatraemia-kockázattal társult. Az eredmények ugyanakkor további, lehetőleg prospektív vizsgálatokat igényelnek. Klinikai szempontból a tanulmány azt sugallja, hogy a hyponatraemia szempontjából fokozott kockázatú betegek antipszichotikus kezelésének megválasztásakor érdemes lehet az egyes készítményekhez társuló eltérő kockázatot is figyelembe venni, de az egyéni kezelési döntést a teljes klinikai kép alapján kell meghozni.
