Vége! Úgy hasít beléd, mint egy éles, jéghideg bárd… Tudtad, hogy eljön, de most rád zuhan a tény és a döbbenet. Tudod, hogy rettenetes, de nem érzed… Nem érzel semmit. Semmit, csak az űrt. Tudod, hogy fájni kellene, de most csak a kongó üresség van. Mint egy zombi vonszolod magad, aztán hirtelen ömleni kezd a könnyed, mindegy hol, mindegy ki látja. Minden mindegy…
„Hogy lesz ezután? Lesz-e ezután?!” Vívódnál, de a lelked is, az agyad is üres. „Talán, nem is lesz holnap? Minek is lenne?” Csak bámulod a plafont, és nem jön az álom, „az enyhet adó”. Észrevétlenül, a kimerüléstől kábultan valahogy elalszol… És másnap reggel lesz! Hihetetlen, de felkel a nap, ahogy szokott. Kinyitod a szemed, átsuhan rajtad, hogy csak álmodtál, talán nem is igaz. De rá kell ébredned, hogy ez a valóság. Dolgod van, indulnod kell.
Ahogy kilépsz az utcára, egy percre halvány megkönnyebbülés suhan át rajtad: hát bevégeztetett, nincs már mitől félni. Annyit aggódtál, annyira szeretted volna, hogy ne történjen meg. Ahogy körülnézel, harag fut át rajtad. Az emberek rohannak, beszélnek, nevetnek. Ők miért nem érzik, miért működik minden és mindenki ugyanúgy, mint eddig? A Te fájdalmad nem állítja meg a világot? A Te gyászod senkit nem érdekel?!
Telnek a napok, lassan és gyorsan, mert gépiesen vonszolod át magad rajtuk. Hosszú üresség a lelkedben… depresszió? Később azután óvatosan és halványan kezd megjelenni benned egy aprócska érzés, hogy aztán óriássá nőjjön és mérhetetlenül kínozzon: a hiány, ami alattomosan minden sejted átszövi. Már érzel és már gondolkodni is képes vagy, így belátod, hogy nem lehetett másképp. Tudod, hogy ez az élet része, talán „jobb is ez így”. Mégis néhány hét múlva akkora a vágy, hogy csak egyet akarsz, legyen úgy, mint régen.
Az eszed tudja, hogy nincs visszaút, hogy a vége már szenvedés volt. Ezeket a napokon muszáj túljutni! Amikor már szétfeszít a kínlódás, furcsa mód, azt veszed észre, hogy a napsütés megcirógatja az arcod. Magad sem érted, de egy pillanatnyi öröm tölt el, és mintha a lelkedbe is besuhant volna egy kis meleg. Különös, hiszen megszoktad már, hogy jéggé dermedt a lelked. De a nap szikrázik, sugara átjárja a tested és olvasztja a fagyot benned.
Tavasz illata tölti be a levegőt, előbukkannak az első virágok, és hajnalban először alig hallhatóan, de aztán egyre élénkebben csivitelnek a madarak… Reggel a felkelő nap bevilágítja a szobát, és a nyitott ablakon beárad a levegő frissessége. Olyan történik, amire már alig emlékszel, valami megbizserget, mintha a megfagyott vér újra csörgedezni kezdene benned. Mélyet szippantasz, felszakad egy sóhaj és felderül az arcod. A múlt elmúlt, a jelen az úr! Ahogy a madárcsivitelés betölti a csendet, úgy a Te lelkedbe is belopja magát a remény és az öröm. Kinyitod az ajtód, ruganyosan kilépsz rajta és elindulsz.
Mert nem tehetsz mást, mint újrakezded…
